Csak kopogj szívemen!



Vajon mit érek én Neked?
Ne ígérj nekem csillagot, felleget!

Mindez csak egy múló pillanat.
Csak egy érzés, mi örökre elragad.
Csak az álom, mi valótlan megmarad.

Vajon mi vagy te számomra?
Álom vagy valóság?


...


Bár lenne gyermekem;
Tudnám, mi az adósság!

Bár úgy félhetnék nap mint nap!
Kérdeném mindig, mit hoz a holnap.

Járkálnék fel-alá a konyhában;
Üvöltenék széjjelszakadt ruhában.

Szétverhetném öklöm üvegfalon;
Rohannék dühödten aszfalton.

Bár hajszolnék pénzt örökké!
Csalnék, tennék mindenkit hülyévé.

Lerombolnám, mit gyermekként féltettem;
Eldobnám, csak, hogy újra kérhessem;
Követelném mindazt, mit éreztem;
Rúgnám a port, hogy lábam vérezzen.


...


S, ha mindezt már megtettem,
Már eleget fáztam s éheztem,
Ekkor már tudom, hogy kérdezzem.
Visszakapom mindazt, mit féltettem.

Visszaadják józan eszem.
Többé álmot sosem eszem.
S, hogy szívem hova teszem?
Irigyektől azt visszaveszem.

Mi is volt az a kérdés?
Volt-e abban valami érzés?
Hidegben most eláll a vérzés.
Eláll a lélegzet... És?

És?? Mi az az és?
Kérdeztem! Hol a felelés?

Talán a válasz nehézkes.
A felelet másnak igen értékes.

Mind, ez az egész nagyon érdekes.
Egy szóváltásra érdemes.
Hisz az élet oly kellemes!
Talán a szívem változás-ellenes.


...


Nem volt még gyermekem.
Nem voltak még ellenem.
Meg van még a szellemem.
Nem kergettek tüzes vassal.
Kelnem sem kellett kakassal.
Dolgom nem volt méhkassal.

Felnőttnek lenni ijesztően hangzik.
Kérdésre mindenik csak vonaglik.


...


Jó még így gondtalan, fiatalon.
Változzon a világ! Igen! Akarom!